Egy a 170 ezerből

Nem tiltakozik, nem kiabál, nem hallatja a hangját. Nem rémíti meg az oktatási államtitkárság koncepcióként tálalt középkori elmélkedése, mert nem is olvasta el. Az oktatáspolitika újabb és újabb tótágasra hajazó ötleteiről nem tud. Ha olyan intézményben dolgozik, hol a vezető is, "a csak az létezik, amit már törvénybe foglaltak" életvitelével óvja mentális egészségét, nem is hall az egymásnak feszülő dogmákról. Szakfolyóiratokat nem olvas, megelégszik a minden intézménybe ingyenesen eljutó tankönyvkiadók által promóciós ajándékként kiküldött - magukat egyébként szakfolyóiratoknak álcázott kiadványokkal. ( Nem árt tudni, ez a fajta igénytelenség sok szűkös év eredménye, mikor szisztematikusan nyírta az oktatáspolitika az oktatási témájú periodikák amúgy sem  gazdag mezejét) A tanerő alig néhány változást érzékel a szabadság napjának kinevezett választási forduló után. Újra buktathat alsóban. Fenyegetheti a szülőt a mulasztások okán elvonandó és mások által beosztott családi pótlékkal. Maga szabadságharcát a legatyásodott fenntartójával vívja az étkezési - munkaruha utalvány frontján. Kevésbé szerencsések a megszüntetés-összevonás ellen küzdenek. Hovatovább a történelmi egyházak belátásán (vagy bizalmatlanságán a normatívák utalásával kapcsolatosan) múlik, hogy városnyi diákság gyakorolhassa a világnézeti semlegességet érintő jogait. Ebben a történetben a reformátusok, s legutóbb a tatai ügy kapcsán a katolikusok is több belátásról tettek tanulságot, mint az ősszel választott önkormányzati képviselők. Szakma? Nemzetközi mérések? Folyamatelemzés? Minek. A tankötelezettség ideje ultira hajazó bemondások alatt változik. "Arra tennék..."