A kályhától - netgeneráció?

Akinek a szűkebb-tágabb családjában született mostanság gyermek, bizonyára hozzám hasonlóan álldogált már kissé tanácstalanul babajáték polcok előtt. Az első, ami feltűnhet, hogy a játékok elsöprő többsége (kutatási eredmények helyett gondoltam belinkelek néhány boltot, de nagyon nem szeretnék reklámfelületet biztosítani ezeknek az eszközöknek) nem egyszerűen színes, sokféle anyagból készül, változtatni képes az anyagát, hanem többféle hangot ad, és fény effekteket produkál. Mondhatnám, egyszerre ingerli a vizuális, auditív, taktilis csatornákat. S ha a baba megunja a játékot és felnéz, nagy valószínűséggel egy mobilt a füléhez szorító édesanyát lát, s háttérben tévéképernyőt. Most eltekinthetünk attól az idillikusnak szánt képtől, amikor a gyerekszoba mesterséges hangszigetelt magányában anya igazi könyvvel a kezében mesét olvas. Nem azért, mert nem történik meg –dehogynem. Csak a nap 24 órájából legfeljebb 1-2 ilyen.  A gyerekszobák – ahol vannak – saját géppel, tévével, s évről-évre több kütyüvel felszereltek. S a legtöbb ilyen eszköz kezeléséhez, egyszerű jeleket kell értelmezni. A hang, a kép, a zaj elindítható, visszajátszható és végtelenül sokféle – de a gyerek által nagyon korán –irányítható. Mindeközben egyre fogynak azok a terek, ahol egy célirányosan kiválasztott tevékenységet szemlélhetne a gyerek. A kulturmisszió példaképeként emlegetett babaszínház éppen ezt a fogyatkozást szemlélteti. Nem néz és hallgat a gyerek, hanem befogad, mondják, de nem ezt teszi. Cselekvően alakítja a történetet, beleszól vagy kibeszél, jön és megy, rendezi és átrendezi a teret, a történetet. S a mindennapokban sem szemléli a munkáját végző felnőttet, hanem vele együtt tevékenykedik. Nem véletlen, hogy a tévénézés egyre kevésbé jellemző a gyerekkorúakra. A klasszikus nézem, amit adnak, nem érdekes, s nem is érvényes. Hisz már a baba első perctől alakít, befolyásol. Nagyon gyorsan és nagyon erőszakosan találkozik a zajjal. A csengő-bongó- vijjogó - pittyegő zajok, olyannyira hozzátartoznak az életünkhöz, hogy sok gyerek komfort érzetét már zavarja a csönd. S ebben a villódzó-dörömbölő környezetben az első, ami kialakulhat: a nem koncentrált figyelés képessége. Felszínesek, kapkodók, semmit se csinálnak igazán, mondja a felnőtt, miközben maga állítja elő a feleslegesnek tartott ingerek jórészét. A fülébe nőtt mikrofonnal élő kamaszgyereket megszóljuk, pedig ő éppen azt próbálja előállítani, amit a körötte örvénylő világ megtagad tőle – a legalább auditív csatornán egyféle ritmust. Két úton indulhatunk el, ha érteni, s ami fontosabb nevelni szeretnénk ezeket a gyerekeket. Elvethetjük a különböző generációs elméleteket és a digitális világot egyféle eszközhasználati tudásként értelmezve, leírhatjuk a digitális kompetenciát, mint fejlesztendő tudást, beácsolva a fizika vagy a matematika mellé. Így nem kell bajlódnunk tanulás elméletekkel, (kivételt képez az új fehérmárvány talapzatra emelt – konnektív tanulás) messzire űzhetjük a pszichológusokat és egyéb gyanús elemeket, s a motivációt eleve tételezve kínálhatjuk az arra érdemeseket összegereblyézett tudásunkkal. A másik út, ha megpróbáljuk szétszálazni ezt az új helyzetet, tudomásul véve, hogy tetszik, vagy sem, másféle tudásokat épít a jövő világ, amelyek között bizony magunk is csetlünk-botlunk. Az csak hab a tortán, hogy erre azért nincs olyan sok időnk. Nem utópia már, hogy a nevelésre fogott nemzedék fellázad a formális iskolai oktatás ellen, s egyszer csak kiürülnek a tudás csarnokai. Addig is azonban, nem árt, ha beszállunk a hajóba – mert a „digigyerekek” már ott ülnek a suliban. Ahol egyébként már elaggott a lecsavarozott pad, mert nem a pedagógus, hanem a kölök rendezi át hetente az iskolabútorokat – ha olyan közegben tanulhat, hol természetes a kooperáció. A hajózáshoz persze nem árt egy kis szél, meg kíváncsiság, némi vágy új tájak iránt. A mi sulink belső továbbképzése idén nyár elején erről szólt. A bevezető ppt-jét azért szúrom be ide – mert épp arról próbálta győzködni a kollégákat, hogy 1. Másként tanítható ez a generáció. 2. Nem hagyhatjuk őket védtelenül a netvilágban.

Miért van szükség a digitális tudásrablogra from Benedekné Hajnalka

A PIL fertőzés, avagy a tudásmegosztás olthatatlan vágya

Lopakodó vírus. Nem éget fáklyaként, nem is okoz rögtön elváltozásokat. Csendben hódítja meg a gazdatestet. Először beéri a fertőzött azzal, hogy ilyen-olyan szakmai fórumokon számoljon be az újonnan felszedett tudásról. Használni kezdi. Működik. Eszik a kölkök, hízik a máj. Néhány hét után fura viszketegség zaklatja az áldozatot. Be jó lenne, ha más kollégának is melegedhetne a szíve a tanítványok lelkesedésétől. Mondogatja, ha lehetőséget kap, mutogatja. Közben levetkőzi maradék gátlásait. Nem zavarja, ha hibázik. Nem dühöng, ha lassú az átvitel. Jóízűen nevet önmagán is. Lesz is min, hisz csakhamar kiderül, legyorsulják a tanítványok.

Sok minden jót lehet leírni a tanárblog szerzői által megvalósított PIL  Akadémiáról.  Helyette egy kép, amit ma este készítettem. A weblap tulajdonosa egy 10 éves fiatalember, ki szegregált SNI osztályból került át – évfolyamvesztés nélkül-  normál negyedikbe, s kinek két napja azt találtam mondani, bár én is tanulhatnék vele angolul.

Szégyenem

Feljegyző lettem, s eltelt néhány nap, míg ráébredtem, hova vittek az új szelek.

Bár még csak szeptember elsejétől hatályos az új köznevelési törvény, s még némi megszorítást is alkalmaz a jelen tanév kilencedikeseire  vonatkozóan, (Nefmi tájékoztató) a, a szele már két évvel ezelőtt beindította a folyamatot, a problémás diákok kiszorítását, magántanulói jogviszonyba, majd tanulói jogviszonyukat megszüntető irányba. Hiába a még érvényben lévő korlátozás: az intézmény nem kezdeményezheti a magántanulói státuszt tanítványa részére, – a színfalak mögött mindig folyt a „szülők meggyőzése”, s folyik most is, már kendőzetlenül.  Hiába a figyelmeztetés – a dolog problémát meg nem old, mert ha fel is lélegzik kicsinyt az iskola, a probléma csak mélyül, s nem tanórai, hanem közbiztonsági –szociális lejtőn gyorsul tovább.S a sokadik balhé után, újra és újra rácsodálkozhat az intézmény, no, nézd, a mi fiúnk, lányunk volt valaha, ki most rendőrkézre került, vagy kerülnie kellene.  Dehogy rossz az iskola, dehogy akarna csak szabadulni, szó nincs sokakról, csak róla meg róla, mert ők, mert velük nem lehet, mert, miattuk viszik el a jókat, mert miattuk nem lehet tanítani, s sérül a többiek érdeke!  S mikor kikerülnek, hát tényleg, így már igen, így már lehet!  - De, nézd csak...  Alig két hónap, és megint lesz egy, meg még egy, s újra nőnek ki a csoportokból a kezelhetetlenek.  Olyan egyszerű, s nagyszerű, hogy nem kell kínlódnom vele, hogy nem kell a nyomában járnom minden szünetben, hogy nem kell ezerféle módon megpróbálnom lekötni.  S dolog csak annyi, hogy írom szorgosan hibát, vétséget, rendbontást, mit elkövet, s az osztálytárs felháborodott szülőit már nem csillapítom, hanem biztatom, mondja csak, mondja feljebb és fent, hisz árgus szemekkel figyelünk, mikor jöhet a pont, hol kölköt kipaterolhatjuk.  S egyre gyakrabban nézzük a születési dátumot, s vágjuk a centit, mint katonák egykoron. Látom diadalmas jelentést, mi mutatja, mint csökkent lógások száma, de nem látom statisztikát, mi jelezné magántanulókét. S valamiért úgy érzem, nem lesz majd adatgyűjtés arról sem, hogyan, s mennyien morzsolódnak le. Kiesni előbb lehet, mintsem felállnának a Híd programokat kínáló – s nagy valószínűséggel eredménytelenségre kárhoztatott intézmények, csoportok.

Kölök hát jár, s nehéz nagyon, de nem kutyább, mint mások, kiket megtartott, s nevelt iskolám. S már tudom, nem leszek partner kiebrudalásában, s szólok újra azokért is, kikkel azt hisszük nem lehet.

Most lehetne hátradőlni...

Két, számomra nagyon fontos projektről írtam júniusban. Az egyik egy szegregált SNI csoportba járó fiatalember visszahelyezése a normál tagozatra, s az iskolahonlap felpörgetése. Az elsőről - augusztus utolsó hetében sikeres osztályozó vizsga, melynek eredményeképp a kölök évvesztés nélkül normál tagozaton folytatja, s nagy álma teljesült: angolt tanulhat. Mert neki ez volt a motiváció, a cél, amiért egész nyáron napi 2-3 órát dolgozott. Nem sikerülhetett volna a család segítsége nélkül - (ami szerintem az inkluzió egyes számú feltétele), a befogadó osztály és vezetőjének támogatása nélkül, s igen a web nélkül. Mert csak hetente egyszer találkoztunk, s a begyakorlás, feldolgozás döntő többsége a virtuális osztályteremben megosztott feladatok, gyakorló oldalak segítségével történt. Erről bővebben: Világnagy iskola S a másik, a kollégák becsábítása az IKT világába.Erről pedig: IKT Műhely A kölök már az új osztályban, s a suli honlapján már nem tudom követni az eseményeket. S minden héten megnyílik egy új "osztályterem".
     Valahogy mégsem kényelmes a nyújtózkodás. Vajon egy év múlva is alakíthatom kedvemre a tanmenetet, ha egy vagy más gyerkőc kilóg a sorból? A majd mindjárt kiképzett szakfelügyelő érti majd, hogy miért nem stimmel az óra és a kiadott keret? S a következő konferencián lehet majd tankönyvkiadók standjai között téblábolni? Mennyi marad abból, mit oly jól belakott ki akarta - a választás lehetőségéből?  Miféle rend az, hol lecsavarozzák a padok lábát, s egyenköpeny takarja, mit rejteni kell? S miféle erkölcs, mi hazudni szólít?
Kényelmetlen, élhetetlen, s egérszürke az új világ.

VII. Országos Interaktív Tábla Konferencia 2012.08.31.

Világnagy iskola from Benedekné Hajnalka