Persze tudtuk, tudtam, hogy előbújik majd, s talán azt is, nem kerülhető. Mégis, mégis, azt reméltem, nem most és nem így. Ennyire leplezetlenül, teljes vértezetben. A hogyan tartsuk meg diákjainkat, ki egyre gyorsuló spirálban mennek. Várja őket a „kisgimnázium” s az egyház ölelő karja, s löki őket a cigány tanítványaink emelkedő aránya. S hét év IPR után – s előtte másik öt, mikor már aggodalmasan figyeltek rá a beiskolázásnál, hogy ne legyen válogatott társaság, - ebben látja a kitörést egy vagy az egy elmondása szerint több kollégám is. Legyen egy osztály, a három közül, ki más, ki nem szenvedi a kisfelmenő begyepesedett rendjét, hol tanítsunk majd elsőtől idegen nyelvet is. Mert ideje, hogy végre a tehetséget gondozzuk, s ne csak azt lökdössük, ki úgyse akar. Apró kanyar a történetben, hogy miről dönteni készültünk, fontos és régóta gennyes tüske, hisz itt megmaradt a kistanítós rendszer, s második után új tanító viszi tovább az osztályokat. S szeretnénk sokan, hogy ne legyen ez már így, s sokan, hogy de maradjon a rend. S persze voltak érvek pro és kontra, s csak akkor lett kicsit más, és csönd, mikor elhangzott, az ébredjetek már fel, ez a világ már más. Kísérteties volt, ugyanaz a számító, hideg logika, mint augusztusban, mikor a szöveges értékelést hajítottuk szemétre. Ha a világ kerek volna, s ha a rigó szépen szólna – de itt és most menni kell, menni az árral, kiszolgálni azt, mi nem más, mint ostoba populizmus, de hát ezt mondja Hoffmann, s ezt érti fenntartó.
Máshol akartam lenni, ott hol osztályfőnökről, s feladatról beszélnek értőn, de nem akartam, nem szólni itt, itthon. Hisz a kis meg nagy felmenő vitája is a tananyag mélységes ismeretéről és ezerszer begyakorolt rutinjáról szól, s nem gyerekről, ki itt nő, s változik kezünk között.
