Nézem a naptárat, egymást lökik ki a petíciók, tüntetések, gyülekezések. Annyi mindenért kell és kellett szólni már, hogy néha összefolytak a nemek. Felépült a mű, készek az új rend harácsolt falai, de az építész nem pihen, új meg új szabadságharcra hívja népét. Hónapok óta rágódom az Oktpol legutóbbi bejegyzésén - Radó: E la nave é andata via . Nem állt fel 150 ezer, s már nincs is hová felállni. Lehet pályát elhagyni, lehet a már újra "a különleges státuszt" egyfajta ellenzékiként megélő maradék önálló szellemiségét őrző iskolaműhelyekbe bebocsáttatást kérni - hopsz, megint ellenzéki lett a gondolkodás maga - vagy lehet ...tényleg mit lehet?
Szerencsés évem volt, Miskolctól Pécsig sokszor, sokat hallgattam, láttam remek tanárokat, csupa olyan embert, akik - nem feledve a bakugrásokkal a hátrafelé haladó oktatáspolitika ostorozását, mégis elsősorban azt keresték, hogy merre az a 21.századi oktatás, hogyan lehetne és lehet jól -jót taní-tani.
Ha valamit igazán értékelek a netvilágban, akkor az, hogy kimeríthetetlen tárháza a közös tudásnak, hogy csak rajtam múlik mikor és mennyit veszek belőle. (Meg persze a nyelvtudás hiánya, de vigyázz angol jövök) Lehet egyetemi előadásokat hallgatni, lehet ezer más kolléga munkáiba belesni, lehet régvolt ismereteinket feleleveníteni, lehet továbbképződni otthon ülve fülhallgatóval. S főleg lehet tanítványainkat is arra nevelni, hogy kérdezzenek és keressenek válaszokat. Ne egyet, ne azt, mit legtöbbször sulykolnak, hanem a sok közül megtalálni a számukra érvényeset.
