Kedves, ám kicsit naiv ismerősök, gyakran kollégák is gyakorta esnek abba a tévedésbe, hogy a normál tagozat mellett működő SNI csoport munkáját, valamiféle heroikus, de szépelgő helyzetnek képzelik el. A boldog és kiemelt figyelmet, egyéni törődést kapó diák, aki ott - ahol persze neki nincs már vele dolga - boldogan sütkérezik a tanár figyelmében és szeretetében, kivirul és töretlen fejlődésnek indul. Hát nem.
Egyrészről, mert ha a kis létszám önmagában megoldás volna, akkor minden alacsony létszámú csoport a tehetséggondozás fellegvára lenne. Másrészt a csoportok döntő többségében a tanulók nem az óvodából, hanem valamelyik alsó tagozatos osztályból, jellemzően évismétlések után érkeznek. Minősített katasztrófa, ha felsőből. Tele kudarccal, jól beágyazott másodlagos tünetekkel, viselkedési problémákkal, motiválatlansággal, sorolhatnám. A diák, gyakorta a családja is, bármennyire is szeretnénk másképp látni, nem a nagy, vagy utolsó lehetőséget látja az új csoportban, hanem a kirekesztődés pecsétjét. Cseppet sem hálás, hogy új környezetbe került, nem szereti meg varázsütésre az új helyet, nem akar könnyebb iskolát. "Azért tettek ide, mert hülye vagyok, mert nem tanulok, mert kikészítettem ... és magával is azt fogom.." Innen kellene nyerni. Ez nem fáklyásmenet. Először lehámozni az elmúlt évek kudarcait, megpróbálni megérinteni a kölök lelkét. Biztonságos közeget teremteni - aminek egyes számú ismérve a keretek meghúzása - ott ahol a keretszaggatás volt évekig az egyetlen énőrző technika - hisz ha matekórán esélyem sincs megoldani a példát, némi figyelemért cserébe az órát szétverni azért tudom. Az osztályfőnök tehát, csillapít, simít, ismétel, erősít, kettőt hátra, felet előre, szitával vizet mer. Lehet sikerül. No nem tanulásra bírni a gyereket, attól még fényévnyire vagyunk, csak elérni azt a kegyelmi állapotot, hogy már nem balhézni jön be reggel, ha bejön. Hogy nemcsak megfogalmazzuk közösen a szabályainkat, hanem be is tartjuk. Megéljük együtt, hogy ez akár öröm is lehet.
A tanulás más tészta. Van egy szörnyű gyanúm, hogy nem csak nálam nem gondolják értéknek az iskola által nyújtott ismereteket a diákok - de itt tényleg életszerűtlen, hogy a kör területének kiszámolása fontos legyen. Ezért próbálkozunk minél több, az iskolán túli élethez közvetlenül kapcsolódó téma körbejárásával - projektekkel. S mert a projekt rákényszerít a társsal való együttműködésre, ahhoz pedig kommunikálni kell, tűrni, átérezni, segíteni vagy félreállni. S ha közben az is cél, hogy ne legyenek digitális analfabéták kimenő tanítványaink - nos akkor máris ..ja nem, előbb oldjuk meg az eszközszerzést.
Lévén az iskolafenntartó - igen KLIK- momentán a telefon-uszoda- fuvar- papíráru-stb. költséggel lóg az iskola partnereinek, így csak a kifelé telefonálás, úszásoktatás és a tanulók bárminemű utaztatása nem megoldott, kevéssé valószínű, hogy digitális eszközfejlesztésre utalna. Ha nem, hát nem, nagy a világ, s a közoktatás amúgy is az innováció, kreativitás műhelye (olvasok ám MTI közleményeket is!) hát nosza, pályázzunk.
Könnyű nekem, mert a gyógypedagógia szűk terület - bár én néha azt hiszem mindannyian mások vagyunk- tehát projekttel nyerni több sikerrel kecsegtet, hisz a különlegesség az elbírálásnál előny. Ezt egy kollégától hallottam a MI kiállításon. Nem vitatom. Projektet kiötleni, végigvinni sajátos nevelési igényű tanulókkal bizonyára szintén könnyű, csak én vagyok ilyen nehézkes és ügyetlen, hogy sokból kevés sikerül. A sikertelen projektet meg nem számolja az ember lánya, mert minek. A kudarcok lejegyzéséről is leszoktam, nem utolsósorban azért, mert szeretném ép lélekkel végigcsinálni a következő két évtizedet.
Folyt. köv.
