Fortélyos félelem igazgat

Beszélgetünk. Szakszervezetek, Hívatlanok. Szomorú délután. Az igazgatók nem fognak szólni, - mondja az, ki szakszervezetüket vezeti, hisz kinevezőjük az a fenntartó, ki mindenkinek munkáltatója, s aki kritikát fogalmaz, pozíciót kockáztat.

Nem kellett megvárnunk, míg feláll a Nemzeti Pedagógus Kar – mely majd: „ teljes erőnkkel és legjobb tudásunk szerint törekszünk a jogszabályok alapján megválasztott vagy kinevezett vezetőink által kitűzött célok megvalósítására, az általuk kiadott utasításoknak megfelelően” így szab mindnyájunknak normát. Már nyáj vagyunk, mit zsebre tett kézzel, fütyülve terelget a pásztor.

-Nem várhatod el, hogy jelezzen a tankervezetőnek, hisz pedagógus II-be szeretne kerülni, s ha szól, rögtön odaírják a portfóliója szélére a fekete pontot - hangzik el máshol.

-Persze hogy nem szólunk, a törvényeket be kell tartani. 

Milyen törvényeket? Nem törvény, ismétlem sokadszor, csak végrehajtói javaslat szabályozatlan keretek között, de hiába.

Megfelelünk a vélt elvárásnak, heti időkeretet hamisítunk havi helyett, s rugalmasságnak hívjuk a hamis táblázatot.

Vagy ez a kedvencem. -Írjuk szabályszerűn, de nem ellenőrzöm, hogy ott vagy-e. Remek. Adjunk a minőségnek.

Bent tartjuk a gyereket, miközben más kézzel mutogatunk az elrendelt óraszámra, s nem korrepetáljuk, nem ülünk mellé, hanem betereljük a túlzsúfolt tanszobára.

Arra kényszerítjük a szülőt, hogy kérelmezze a tulajdon gyermeke kibocsáttatását az iskola szorongató – ám málladozó falai közül.

Csak ne tűnjünk fel. Csak ne legyen ügy. Ne is lássanak.       

-Na és, ha szólunk? A tankerület vezető is csak egy a százkilencvenhétből. Őt is utasítják.  

Felállt a nagy nemzeti köznevelési hadsereg. A parancs az parancs, nem gondolkodni katona, teljesíteni!

Csak szólok, még nem esküdtünk fel. Még nem muszáj lesunyt fejjel masírozni. De minden elhallgatás, minden ki nem mondott szó, minden fásult legyintés oda visz, ahol már nem lesz más választás.

Diákjaink szülei még mindig bizalmukkal tisztelik meg a pedagógusokat. S ha a tanár nem szól, ha a tanár tétlenül tűri, hogy szolgálattevővé alázza diákot, szülőt az új rend, azt hiszi így helyes. Ha nem szólunk magunkért, az csak gyávaság. Ha nem szólunk a diákjainkért, az árulás.  

Egy fenntartó, egy a tanterv, egy a könyvellátó, egy lesz a tankönyv, egy lesz a Kar és persze a jelszó...

Gyógypedagógus volnék, erősen hiszem a kis lépések eredményét. Nem kell mártírnak lenni az igazunkért. Még nem. Talán listázzák már hol kinek s mit telefonozunk, de ha ettől való félelmükben már nem is szólalunk meg, akkor egészen biztos, hogy mi magunk ácsoljuk meg a saját rácsainkat.

Nem ezt érdemlik, akiknek a nevelését ránk bízták.

Kármentés

A PSZ és még két másik szakszervezet kiegyezett – legalábbis aláírt Balogh miniszterrel. A PDSZ nem. Ki a realista? A pedagógusok szervezettsége, sztrájkhajlandósága még magyarországi viszonyok között is elképesztően gyenge. Ha a bíróság döntése alapján valóban lehetne úgy sztrájkot szervezni, hogy bezárjon, s felügyeletet se biztosítson az iskola – másfajta munkabeszüntetés értelmetlen – sem valószínű, hogy a pedagógusok tömegei állnának a sztrájk mögé. A Szilágyisok  nagyon korrekt petícióját 10 nap alatt 3000 írták alá, s a szám mellett sokatmondó, hogy 10-ből átlagosan 1,8 aláíró nem vállalta fel saját nevének nyilvánosságra hozását.  A Pedagógusok Szakszervezete, a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet, valamint az Oktatási Vezetők Szakszervezete tehát úgy érezte, ez a maximum, amit elérhetnek – monitoring az államosítás folyamatáról, álláshelyek megőrzése, összevonások, iskolabezárások lehetséges szűkítése. S persze lehetőség egy oktatási ágazati szerződés kötésére. A megállapodás máig nem nyilvános.  Nem teljesült az eredeti követelés, az államosítás elhalasztása, felfüggesztése, s persze a 20%-os béremelés sem. Utóbbit talán még a kezdeményezők sem hitték komoly követelésnek... Haragudhatunk, amiért a szakszervezetek nem borították rá az asztalt az EMMI vezetőjére, s nem viselkedtek úgy, mint elefánt a porcelán boltban. Mi több betartották a játékszabályokat, s példamutató önuralommal követték a vonatkozó törvényeket. S mostanság a kurzus visszamenőleges törvénymódosításait átélve már-már gyávaságnak hat. Pedig csak azt tették, ami a dolguk. Álláshelyekért lobbiztak. Hogy mindezt úgy tették, hogy a megállapodás elfogadásával tetszik vagy sem elfogadták a központosítást – s ezzel egy minden európai normával és a józanésszel ellentétes oktatásszervezési modellt – no, ez már minőségileg is más kérdést vet fel. Azt gondolom, hogy a hármak, akik kedden majd aláírnak, ismerik saját tagságukat. Nehezen mozdítható, könnyen manipulálható, s alapvetően konfliktuskerülő oktatókról és pedagógusokról van szó. Akik sokan vannak. Többen, mint a gyereklétszám indokolná. Sztrájkra, megmozdulásra, alig-alig mozdíthatók. S köztük sokan vannak, akik bizony szívesen intettek búcsút a szülői jogoknak, a demokratikus értékeknek, s akik cseppet sem nehezményezik a tanítás szabadságának megnyírbálását. S vezetőik tették, mit a tagság kíván. A PDSZ vezetője másképp és mást lát. Jogosan mondja, a megállapodás és a követelések köszönőviszonyban sincsenek. S ha sztrájkra szólít, az nem más, mint protestálás. Vajon ez a dolga? Felhatalmazását a PDSZ tagságától kapta. Ha értéket őriz, ha kiáll a tanszabadság mellett, ha az utolsó utáni pillanatig is ragaszkodik a gondolkodó szervezet mintájához, akkor azt képviseli, amire a tagok felhatalmazták. Fontos hogy tegye.