Beszélgetünk. Szakszervezetek, Hívatlanok. Szomorú
délután. Az igazgatók nem fognak szólni, - mondja az, ki szakszervezetüket
vezeti, hisz kinevezőjük az a fenntartó, ki mindenkinek munkáltatója, s aki
kritikát fogalmaz, pozíciót kockáztat.
Nem kellett megvárnunk, míg feláll a Nemzeti
Pedagógus Kar – mely majd: „ teljes erőnkkel és legjobb tudásunk
szerint törekszünk a jogszabályok alapján megválasztott vagy kinevezett
vezetőink által kitűzött célok megvalósítására, az általuk kiadott
utasításoknak megfelelően” így szab mindnyájunknak normát. Már nyáj
vagyunk, mit zsebre tett kézzel, fütyülve terelget a pásztor.
-Nem várhatod el, hogy jelezzen a tankervezetőnek, hisz
pedagógus II-be szeretne kerülni, s ha szól, rögtön odaírják a portfóliója
szélére a fekete pontot - hangzik el máshol.
-Persze hogy nem szólunk, a törvényeket be kell
tartani.
Milyen törvényeket? Nem törvény, ismétlem sokadszor, csak végrehajtói
javaslat szabályozatlan keretek között, de hiába.
Megfelelünk a vélt elvárásnak, heti időkeretet
hamisítunk havi helyett, s rugalmasságnak hívjuk a hamis táblázatot.
Vagy ez a kedvencem. -Írjuk szabályszerűn, de nem
ellenőrzöm, hogy ott vagy-e. Remek. Adjunk a minőségnek.
Bent tartjuk a gyereket, miközben más kézzel
mutogatunk az elrendelt óraszámra, s nem korrepetáljuk, nem ülünk mellé, hanem
betereljük a túlzsúfolt tanszobára.
Arra kényszerítjük a szülőt, hogy kérelmezze a
tulajdon gyermeke kibocsáttatását az iskola szorongató – ám málladozó falai
közül.
Csak ne tűnjünk fel.
Csak ne legyen ügy. Ne is lássanak.
-Na és, ha szólunk? A
tankerület vezető is csak egy a százkilencvenhétből. Őt is utasítják.
Felállt a nagy nemzeti köznevelési hadsereg. A parancs
az parancs, nem gondolkodni katona, teljesíteni!
Csak szólok, még nem esküdtünk fel. Még nem muszáj
lesunyt fejjel masírozni. De minden elhallgatás, minden ki nem mondott szó,
minden fásult legyintés oda visz, ahol már nem lesz más választás.
Diákjaink szülei még mindig bizalmukkal tisztelik meg
a pedagógusokat. S ha a tanár nem szól, ha a tanár tétlenül tűri, hogy
szolgálattevővé alázza diákot, szülőt az új rend, azt hiszi így helyes. Ha nem
szólunk magunkért, az csak gyávaság. Ha nem szólunk a diákjainkért, az árulás.
Egy fenntartó, egy a tanterv, egy a könyvellátó, egy
lesz a tankönyv, egy lesz a Kar és persze a jelszó...
Gyógypedagógus volnék, erősen hiszem a kis lépések
eredményét. Nem kell mártírnak lenni az igazunkért. Még nem. Talán listázzák
már hol kinek s mit telefonozunk, de ha ettől való félelmükben már nem is
szólalunk meg, akkor egészen biztos, hogy mi magunk ácsoljuk meg a saját rácsainkat.
Nem ezt érdemlik, akiknek a nevelését ránk bízták.
